A láz,
ahogy az ősz alázza sárba néhány perc alatt a forró nyarat,
ahogy a termeszek utalnak a múltba falvakat,
gyors volt, alapos és szinte észrevétlen.
Alattomos, hosszan lappangó végzetes kórhoz volt hasonlatos,
mely az elmében ütött tanyát és a lélek ellen támadt.
Néhányan észleltek valamit a bajból
és megszálottan hirdetni kezdték,
hogy a végső idők elközelegtek,
de nem akadt a harangot kongatók között egy sem,
aki értette volna az emberek nyelvét.
Károgó varjaknak, őrülteknek,
ártalmatlan bolondoknak nézték őket.
Mások már a járvány kitörése előtt is a hajsza rabjai voltak,
így a változás úgy érte őket,
ahogy a veszteglő hajóst a hirtelen feltámadt szél.
Mennyei örömöket éltek át.
Kiket még nem ragadott magával az áradat,
azoknak a borzalmas pusztítás láttán érzett fájdalmat követő
ájult tehetetlenség utáni ébredés okozta a vesztét.
Izgatott szervezkedésbe kezdtek,
hogy elkerüljék az elkerülhetetlent
és így lettek áldozatai mégis a szörnyű láznak.
