“ Individualisták és humanisták lévén,
mérhetetlen értéket tulajdonítunk a személyes véleménynek
és személyes tapasztalásnak,
és kielégíthetetlen vágyat érzünk mások tapasztalatai iránt;
számunkra a mű a művész egyfajta önéletrajzává vált.
Mivel a művészetet kivonták abból az általános tevékenységből,
melynek célja
az ember materiális
és spirituális hasznára rendeltetett tárgyak elkészítése,
így az a művész
különleges képességekkel bíró személyisége
érzéseinek vagy reakcióinak
látható formában való megjelenítése lett;
főképpen azon leginkább tehetséges személyiségeké,
akiket “inspiráltaknak” nevezünk,
és zseniként tartunk számon.
Mivel a művészi géniusz szemünkben titokzatos valami,
mi, akik elfogadjuk a munkás szerény státuszát,
túlontúl készségesen nevezzük a művészt “prófétának”,
akinek “látomásaiért” cserébe számos olyan előjogot biztosítunk,
amelyet a közember habozna gyakorolni.
Módfelett büszkék vagyunk arra,
hogy a művész ma “emancipálódott”,“felszabadult” attól,
amit régebben az egyházi, vagy az állami szolgálat jelentett,
abban bízván,
hogy titokzatos képzelete véletlenszerűen működik a legjobban.
És ha egy művész, mint Blake,
még mindig tekintetbe veszi a tradícionális ikonográfiát,
úgy azt tartjuk róla,
hogy ennek ellenére művész,
és ha mint Oroszországban vagy Németországban
az állam merészeli besorozni a művészt,
inkább az ebben rejlő elv zavar,
mint az adott állam természete.
Ha magunk bírálunk egy művet,
amely sérti a morált,
szükségesnek tartjuk, hogy ezért legalábbis elnézést kérjünk.
Míg valaha az élet legmagasabb célja az volt,
hogy megszabaduljunk énségünktől,
ma az a törekvésünk,
hogy a legnagyobb szabadságot biztosítsuk a magunk számára,
mindegy, hogy mivel szemben. “
Ananda Kentish Coomaraswamy
